Nos: kérem, mindezt felejtse el

Tegnap bőségesen jöttek a “jelek”, amik ügyesen lebontottak még egy sor falazást bennem, az írással kapcsolatban, és az alkotással úgy általában.

Először jött az, hogy kezembe kaptam egy olyan könyvet, amit magamtól soha nem vettem volna le egy könyvesbolt polcáról: Rainer Maria Rilke: Levelek egy ifjú költőhöz. Ráadásul olyan férfi adta a kezembe, aki felé állandóan van egy alap félelem bennem, mégis azért tudta odaadni, mert a félelem ellenére, úgy döntöttem találkozom vele.

Próbáltam kicsalogatni belőle azt, hogy “fedje fel magát” és mutasson meg egy írását, mert kiderült, hogy sokat ír. Egyenlőre nem adta be a derekát, de mire ma reggel felkeltem megláttam, hogy mennyi írásomat tartom vissza én saját magam is és ha tényleg akarok valaha tőle akár egy sort is látni, hát akkor biza nekem kell átmennem ezen a kapun először (és még sokszor utána), mert ha ő a világomban van, és ekkora gát van benne az írása megosztásával, akkor biztos, hogy ezzel most nekem is dolgom van. “Nem tudok írni” Ez az indoka fogott meg a legjobban, mert azokra az írásaimra gondoltam közben, amik ugyanez miatt az indok miatt soha nem kerültek ki sehová sem. Ezt a mait sem fogalmaztam volna meg, ha nem tudatosan akarok átmászni azon a misztikus gáton, ami visszatartja a betűket.

Este visszajeleztem egy másik férfinak, hogy szeretem, hogy néha-közben megoszt valamit a rövid írásaiból és rajzaiból és felépült bennem egy édes várakozás, hogy mikor jön a következő, de közben tudom, hogy nem tudom belőle kihúzni a további tartalmakat, mert minél többet szeretnék belőle látni, annál nagyobb a feszültség benne. És mondanom sem kell, hogy neki is elég sok lakatra van zárva az a bizonyos kapu, ami visszatartja a betűket. Ezzel kapcsolatban is eszembe jutott, hogy “You go first, Adri“

Tegnap beáramlott egy harmadik férfi is, akivel a tartalmas beszélgetésünkből az maradt meg bennem, hogy bármennyi terápiába járhatok, bármennyire tudhatom tudatosítani magamban a dolgokat és lejátszani őket százszor, “a falnak akkor is neki kell mennem”. Ez alatt azt értette, hogy bele kell menni helyzetekbe, amiktől félek és azokban is a határomig elmenni, összes erőmet beleadva, hogy a végén, ha ki is ütnek (mert ő a harcművészetben éli ezt meg), boldog legyek. Kérdezte, hogy merek-e nekimenni a falnak, merem-e beleadni magamat teljesen a “harcba”, vagy csak a komfortzónámban ugrándozok, állandóak védekezve, nehogy megsérüljek. Sok helyzetbe belemegyek, kiugrándozok néha a komfortzónámból, de az a fajta minden erőmet beleadom típusú attitűd, amiről beszélt, arra valahogy nem emlékszem az utóbbi időből.

És ehhez jöttek Rainer Maria Rilke szavai (a negyedik férfi a tegnapi nap során), amiket egy költőnek írt, amikor az elküldte neki a verseit és kérte, hogy Rilke véleményezze őket:

“Azt kérdezi, jók-e a versei. Kérdez engem. Előtte másokat kérdezett. Műveit főlkínálja folyóiratoknak. Összehasonlítja őket más költeményekkel, s nyugtalankodik, ha egy-egy szerkesztőség visszautasítja kísérleteit. Nos: kérem, mindezt felejtse el, Ön kifelé figyel, és most főleg épp ezt nem volna szabad tennie. Senki nem tud tanácsot adni és segíteni Önnek, senki. Csak egyetlen helyes út létezik. Szálljon magába. Bányássza ki az okot, mely írásra ösztökéli, vizsgálja meg, hogy ez a szenvedély szívének legmélyebb tárnáiba vájja-e gyökereit, latolja meg, hogy belepusztulna-e, ha kiütnék kezéből a tollat. De főleg: faggassa magát éjszakájának legcsöndesebb óráján: kell-e írnom?  … – S ha e befelé fordulásból, e saját világába való elmerülésből versek születnek, nem gondol majd arra, hogy másokat kérdezzen: Jó verseket írt-e. … És végül is csupán azt óhajtottam tanácsolni Önnek, hogy komolyan és nyugalommal lépdeljen fejlődésének vándorútján, ezt a folyamatot nem is zavarhatná meg hevesebb erőszakkal, mintha kifelé tekint s kívülről remél választ azokra a kérdésekre, melyeket csak legbensőbb érzése a legcsöndesebb órán válaszolhat meg, talán.”

Rilke gyönyörűen fogalmazta meg a válaszát, bővebben fejti ki a könyvben, én csak kiragadtam egy részt ebből. Tetszik a magázás, az úriembereket körüllengő hangulat, az a sok tisztelet, ami a soraiból áramlik, és a “talán” a bekezdés végén.

Bónusznak megnéztem “Az első millióm története” sorozat első részét, amelyikben Máté Kriszta faggatta Szalai Nórát (www.5percangol.hu) és Geszti Pétert a sikerükről. Érdekes, hogy most először nem azt hallottam a leghangosabban, hogy sokat kell érte dolgozni. Mert ez látszik tisztán ezeknek az embereknek az életéből, hogy tényleg sokat dolgoznak és tesznek a sikereikért. Nem a sok dolgozás van először, hanem a “bensőjükben gyökerező vágy” , hogy valamit megcsináljanak és a sok belefektetett munka nem a siker oka, hanem az okozata. Hát erről beszélt Rilke is, arról a valamiről, amiért le kell menni lényünk gyökereihez. És azt is látom, hogy valakiknek olyan a habitusuk, az életkörülményeik, a neveltetésük, a karmájuk, a lófasz tudja mi, tudom ez a kifejezés nem illik ide, de hangsúlyozni akartam, hogy isten tudja milyen tényezők játszanak szerepet még…. szóval hogy valakiknek nem kifejezetten bányász munka leásni és megtalálni ezt a küldetést, mert valahogy könnyebben hozzáférnek és magától értetődő, hogy követik. De az teljesen mindegy, hogy ásni kell-e érte vagy felkapni a földről. Ettől még a “Kell-e írnom” kérdést helyettem senki sem válaszolja meg, csak én tudom, és csak én tudom kitalálni azt is, hogy miként találom meg a választ rá magamban. És láttam azt is, hogy mennyi – mennyi “ingyen” dolgot állítottak elő mindketten, tehát folyamatosan áramoltattak és áramoltatnak kifelé valamit, nem az a visszatartó fajta egyikük sem, ahogy néztem, hanem bőségesen alkotnak és ezt élvezik is. Szalai Nórát öröm volt hallgatni, ahogy mesélt az 5 perc angol leckékről, amiket állandóan gyártott és Geszti okfejtésének energiája is megérkezett hozzám, amikor azt mondta, hogy számára nem létezik igazából félelem a kudarctól. Mert ha kudarcot vall valamiben, akkor azok, akik ennek örülnek, nem érdeklik őt, azokról, akik számára fontosak meg tudja, hogy a kudarc ellenére ugyanúgy szeretni fogják őt, támogatják és megvigasztalják majd.

Amilyen nyugtalanul aludtam el este, olyan békésen keltem. Most az ablakom mögött lágyan fújja a fákat a szél, Rilke itt pihen az asztalon, bármennyi billentyűt szabadon lenyomhatok, hogy megformáljam a szavakat és a végén meg fogom nyomni a “közzététel” gombot, valószínűleg azért is, hogy kieresszem magamból azt a sok energiát, amit a tegnap beáramló férfiak és nők hoztak :)